Hajnal 3 órára “húztam fel a telefont”, kettőt is, nehogy elaludjak. Este sokáig pakolásztam, valahogy megnőtt a csomagom, pedig tényleg nem sok mindent raktam bele. Szivacsos fényképezőgéptáskát ki kelett rakni, a fényképezőt csak úgy símán hajítottam a táskába. Nagyon kellett volna egy napi kis hátizsák is, azt kívülről kötöztem a csomagra.
4 óra körül sikerült elindulnom itthonról, macsot körbesímogattam, mondtam neki viselkedjen jól amíg nem leszek itthon, enni- inni kap majd…
Előző nap kerestünk parkolóhelyet, igen ám, de hajnalban hulla sötét volt és gőzöm nem volt merre járok. Már kezdtem aggódni, hogy ez így nem lesz jó, a végén indul a gép mégis, én meg Bp-en belül nem találok oda. Szerencsére végre felismertem egy Mc Donaldsot, egy bazinagy repülőgép állt kint, tudtam nem hagytam még el a repülőteret, hamarosan az következik. Leprakoltam, irány a terminál, már ismerős volt a terep. Belépek, ezeregy ember, check in- nél rengeteg ember és bár tudtam hogy én online check in- eltem, mégis elbizonytalanodtam mi van. Megkérdeztem a sorba állókat, azt mondták nekem is sorba kell állni, hát beálltam. Közben ráértem, mondom mérjük le a csomagot, látom ez esélytelen, a Ryanair keretébe se ment bele, pedig az elég nagy. Rohanás a kocsihoz, a kis üres napi hátizsák itthon marad, páromtól kapott kaja itthon marad Rohanás vissza, az idő telt, csak nem tetszettek a rohadt nagy sorok, megkérdeztem a bizti ellenőrzésnél, azt mondták, amit tudtam is, hogy ha kézipogyóm van és online becsekkoltam, akkor mehetek hozzá. Gyorsan felbontottam az energiaitalomat, bevettem vele egy szem Daedalont, nehogy baj legyen, fene tudja miféle szerkezet ez a repülő.
A biztonsági ellenőrzés egy katasztrófa volt. Olavastam mit kell, hogy kell, de én voltam olyan ideges, hogy törtem- zúztam, mint egy elefánt a porcelánboltban. Túl sok kabátom volt, nem győztem levetni meg bontani a karácsonyfát, 1 fényképező, még 1 fényképező, baseball sapka, telefon, papírok tömkelege, útlevél… Lepakoltam, átsétátam a kapun, nem volt gond, de itt pörgősem vissza kellett volna pakolni meg öltözni, de nem birtam olyan gyorsan. Levertem a fényképezőgépem, el is tört az elemtartó pöcke közben az utánam jövő ládáját is szépen levertem, jöttek ott már nekem segíteni, mert iszonyú voltam.
Mindig van nálam ragtapasz, persze most most ez másik táska és ebbe nem pakoltam át, a reptéren meg nem kapni. Nem baj, még jó, hogy 2 fényképező van nálam, majd ha lesz ragtapasz, megszerelem a másikat. A csomag miatt fölöslegesen aggódtam, mert akkora táskákkal jöttek ott, hogy esélytelen volt, de a kutya nem foglalkozott vele, sehol nem mérették meg, nem is nézték.
Sikerült a személyzetnek meg magamnak összerakni magam, végre beléptem a tranzitba. Sok üres hely, leültem, felkeltem, leültem, felkeltem, szétküldtem egy rakás sms-t. Közben elkezdett világosodni és megláttam kint a repcsiket A szívem a torkomban dobogott, nemsoká felléphetek egy szép pink színű repülő fedélzetére. Pont passzolt a színe a rajtam lévő fölsőhöz
Készítettem pár fényképet, közben sorbaálltam, az 1- es kaputól indultunk. Egy köpésnyire voltak a repcsik, de busszal vittek oda minket, nem értem miért. Talán hogy a több gépből nehogy rosszra szálljunk fel? Annyira egyértelmű vol így minden, tereltek, mint a birkákat, egyszerűen nem lehetett így elrontani.

A hátsó ajtóhoz álltam és a repülőn is a hátsó lépcsőt vettem célba. A lépcső előtt megijedtem, mert én ilyen kis ijedős vagyok, egy hölgy jött mögöttem és előre engedtem, legyen ő az első, az a biztos. Fent az ajtónál még megnézték a jegyemet és mondták, hogy az utsó sor kivételével bárhová lehet ülni.
Airbus_A320 ülések (Forrás: http://wizzair.com)

Le is huppantam a nem is tudom, 28 vagy 29- es helyre, bal oldalra az ablak mellé. El se hittem, hogy az ablak mellett vagyok.

Ott még tökölődtünk mire mindenki beszállt, biztonsági bemutató kezdődött, aminek nem tudom van-e értelme, ha lezuhanunk, az a biztonsági öv semmit nem ér, inkább ejtőernyőt adjanak.
(Forrás: http://wizzair.com)

(Forrás: http://wizzair.com)

Ott ültem, nagyon féltem, gondoltam lehet, hogy símán kirohanok ijedtemben , mint valamelyik vizsgámról. Aztán elvitték a lépcsőket, nah, mondom innen már nem rohanok sehova…

Elindult egy másik gép:

Elkezdtük gurulni, mindig vártam, hogy gyorsuljunk, de gurungáltunk összevissza, legalább szoktam a zajt. Nem tudtam, hogy ekkora zaj van egy repülőgépen. Kiértünk a kifutópályára, itt megint nem gyorsultunk, hanem megálltunk, majd még nagyobb zaj lett és egyszercsak mint az őrültek meglódultunk, durva volt az a sebesség, majd hopp, már fel is emelkedtünk. A gyomrom liftezett szépen, elég bizonytalan érzés volt imbolyogni a levegőben, de nem volt gond

Amikor a kapitány bemondta, hogy 10 ezer méter magasan vagyunk és odakint -66 fok van, akkor megint nem voltam boldog. Azon gondolkoztam, ha elkezdünk zuhanni vagy lesz itt vmi, akkor hogy halok meg, megfagyok vagy szívrohamot kapok egyből vagy mi lesz.

Kínálgattak közben mindenféle terméket, vettem egy plüss repülőt emlékbe, ami a sztyuvi szerint repülőgép hangot ad ki Még nem próbáltam A kis plüss mütyűr annyiba került, mint a repjegyem, dehát egyszer 27 éves az ember lánya.

Elhangzott a cabin crew, sit for landing mondat, elkezdtük ereszkedni, megint előkaptam a fényképezőm, hogy felvegyem csodálatos landolásunkat. Sokkal jobb volt, mint a felszállás, végre megláttam a földet megint és csak közeledett, közeledett, nem féltem annyira. Aztán a kapitány úgy hozzávágta a gépet a földhöz, nem tudom ez normális-e, de a többi repülésen ilyen nem volt, nem baj, már az elején hadd szokjam a dolgot.